A LÓVÁ TETT RÓKA NEM AKAR LÓ MARADNI

A következő este a Kisfiú ezzel nyitott be Rémusz bácsi kunyhójába;

– Tessék! – és egy szép nagy, érett őszibarackot nyomott az öreg néger kezébe.

– Nini, őszibarack! – szólt Rémusz bácsi. – Hát már beérett?

– Apa hozta a gyümölcsösből. Neked adom. Hány barackot kaptál? – kérdezte az öreg. Egyet – mondta a Kisfiú.

– És azt az egyet elhoztad nekem?

Rémusz bácsi megsimogatta a Kisfiú fejét. Azután odalépett a polchoz, és levett róla egy szép nagy, érett körtét.

– Ezt adom cserébe – mondta. – Szereted a körtét?

– Nagyon.

Rémusz bácsi a barackot ette, a Kisfiú a körtét, és amíg ettek, Rémusz bácsi nem szólt egy szót sem, a Kisfiú meg nem sürgette.

Hanem egyszer csak elfogyott a barack is, a körte is, és Rémusz bácsi belekezdett a mesébe.

Amíg a Róka a korláthoz pányvázva, tehetetlenül dühöngött magában, a Nyúl vidáman szivarozgatva beszélgetett Mezeiné asszonysággal és a lányaival. Később még egy friss nótát is eldalolt, sőt táncra is perdült, és jól megforgatta a báránykisasszonykákat, egyiket a másik után.

De végül is beesteledett, eljött a hazamenés ideje.

A Nyúl megköszönte a szíveslátást, nagy sarkantyúpengetve végiglépdelt a tornácon, eloldozta a Róka kantárját, és nyeregbe pattant.

Úgy ült a nyeregben, olyan délcegen, mint valami huszár.

– Gyi te, Róka! – kiáltotta.

A Róka, hátán a Nyúllal, elügetett.

Eleinte rendesen szedte a lábát – top-top, top-top –, de amikor kifordult Mezeiék udvarából, egyszerre vad vágtába fogott – bumm-bele, bumm-bele –, aztán két mellső lábát megfeszítve, egyszerre megállt – hó-ó-hó –, majd jobbra-balra hányva-vetve magát, megint nekiiramodott – hipp-ide, hopp-oda, hipp-ide, hopp-oda –, a fejét meg hol felkapta, hol leszegezte, egyszóval: mindent elkövetett, hogy ledobja a hátáról a Nyulat.

De hiába mesterkedett, mert a Nyúl keményen markolta a kantárt, erősen szorította a térdével a Róka oldalát. A Róka ficánkolt, ágaskodott, régkapált, a Nyúl pedig csak ült a nyeregben, peckesen.

Látta a Róka, hogy így nem boldogul; csak magát hajszolja, fá-rasztja hasztalanul, de a Nyulat nem bírja kidobni a nyeregből. Gondolt hát egyet: váratlanul a földre vetette magát, és meghemper-gődzött a füvön.

De a Nyúl felkészült erre is. Gyorsan kihúzta a lábát a kengyelből, eleresztette a kantárt. Ő is hempergett ugyan egyet-kettőt, de nemigen ütötte meg magát. Egy pillanatig sem gondolkozott, hanem talpra ugrott, és máris rohant, be az erdőbe. A Róka utána.

A Nyúl gyorsabban futott, mint valaha, mert a félelem hajtotta. A Róka is gyorsabban futott, mint akármikor annakelőtte, mert őt meg a harag sarkallta.

De úgy látszik, a Róka jobban haragudott, mint amennyire a Nyúl félt, mert nem maradt el a Nyúl mögül (pedig fáradt lehetett a sok nyargalászástól, ugrálástól, fickándozástól), sőt már-már szinte

utol is érte. A Nyúl nem tehetett mást, mint hogy irányt váltott, és

hirtelen beugrott egy vastag, öreg fa odvába.

Az odú nyílása, szerencsére igen szűk volt, a Rókának még a feje sem fért be rajta. A Nyúl az odú mélyén biztonságban érezhette magát.

Igen ám, de hogy szabadulhat onnan?

A Róka ott ült, fújtatva, szuszogva, a fa tövében, és egyre csak

az odú nyílását leste, hogy ha a Nyúl menekülni próbálna, mindjárt nyakon csípje.

– Meddig akarsz itt üldögélni, komám? -- kérdezte a Nyúl kötekedve.

– Akár egy évig is – felelte a Róka. – Előbb-utóbb majd csak kikerget onnan az éhség.

– Arra ugyan várhatsz! – nevetett a Nyúl. – Pompás éléskamrát találtain idebent. Nem egy évig, hanem akár kettőig is eléldegélek itt, ebben a kényelmes odúban.

– Nem éldegélsz te ott semeddig! Hozok egy fejszét, kitágítom a nyílást, téged pedig a fülednél fogva húzlak ki.

– Hozd csak azt a fejszét     biztatta a Nyúl.

De a Rókának több esze volt ennél. Hogyne! Hiszen amíg a fejszét hozza, a Nyúl százszor is megszökhetik.

Mit tegyen hát?

Amint így töri a fejét, szárnysuhogást hall a magasból. Felnéz, és látja, hogy régi cimborája, Héja úr ereszkedik le a fa legmagasabb ágára.

– Épp a legjobbkor jössz! – kiáltotta a Róka. – Gyere, ülj ide, ez elé az odú elé. Bent van a Nyúl. Vigyázz, hogy meg ne szökjön, amíg én vissza nem jövök.

– Szíves örömest megteszem – válaszolta a Héja, és leereszkedett a földre. – Rám bízhatod a dolgot.

A Róka hazament, a Héja pedig az odú nyílását leste. Kisvártatva megszólalt a Nyúl az odú mélyén:

– Róka koma!

A Róka már messze járt, a Héja pedig nem válaszolt.

– Miért nem felelsz, Róka komám? –- folytatta a Nyúl, pedig hát tudta jól, hogy a Róka már messze jár. – Felelhetsz nyugodtan, nem akarok én kérni semmit. Csak arra vagyok kíváncsi, hogy nem láttad-e valamerre Héja urat.

A Héja megpróbálta utánozni a Róka hangját.

– Miért? – kérdezte. – Mit akarsz Héja úrtól?

A Nyúl úgy tett, mintha elhinné, hogy a Róka beszél.

- Ó, semmi különöset – válaszolta. –- Valami jó falatot találtam a számára. De ha nincs itt a közelben, nem érdemes beszélni róla.

– Már hogyne volna érdemes! – kiáltotta a Róka hangján a Héja. – Hiszen én magam is szívesen megenném azt a jó falatot.

– Csakhogy te sem repülni, sem fára mászni nem tudsz. Márpedig azt a falatot csak a magasban lehet megenni.

– Miféle falat az? – tudakolta a Héja.

– A világ legkövérebb szürke mókusa. Ha megkergetem, kibújik a felső nyíláson, odafent a fa derekán. Ha Héja úr felülne egy magas ágra, könnyen megfoghatná. De hát sajnos, nincs itt.

A Héja aznap történetesen nem ebédelt, és különben is a szürke mókus volt a kedvenc eledele, kivált a kövér. Nagy mohóságában még arról is megfeledkezett, hogy a Róka hangját utánozza, úgy válaszolt:

– Sose törődj azzal, hogy itt van-e, vagy nincs-e itt. Kergesd ki csak azt a kövér szürke mókust!

A Nyúl látta, hogy sikerülőben van a terve. Éktelen ordítozásba kezdett hát odabent az odúban, tapsolt, topogott, döngette a fát. Eközben pedig titokban kikandikált a résen, és figyelte, mit csinál a Héja.

Azt csinálta, amit egy magafajta, lassú eszű, falánk madár csinálhatott: otthagyta a helyét, és szárnyával verdesve felröppent a fa legmagasabb ágára.

Hát a Nyúl mit csinált?

Azt, amit a magafajta gyors eszű, gyors lábú állat csinálhatott: kiugrott az odúból, és szélsebesen elnyargalt.

– Hol az a nyílás? – kiáltott le a Héja a fáról. De a Nyúl már csak futtában válaszolt:

– Keresd meg magad!

– És aztán? – kérdezte a Kisfiú. -- Aztán mi történt?

– Ebben a mesében már semmi – felelte Rémusz bácsi.

– Hát a holnapiban?

– Azt majd meghallod holnap – mondta az öreg. – Legfőbb ideje hogy hazamenj.

A Kisfiú hazament.

Útközben azt játszotta, hogy ő a Nyúl, aki a Róka hátán lovagol, és ő a Róka, aki a hátán viszi a Nyulat.

Eleinte rendesen szedte a lábát – top-top, top-top –, de amikor kifordult Rémusz bácsi udvaráról, vágtatni kezdett – bumm-bele, bumm bele –, aztán a lábát megfeszítve, egyszerre megállt – hó-ó-hó, hó-ó-hó, –, majd jobbra-balra hányva-vetve magát, megint nekiiramodott – hipp-ide, hopp-oda, hipp-ide, hopp-oda –, hogy saját magát ledobja a saját hátáról, ami nem könnyű dolog.

Ki is melegedett alaposan, mire hazaért.