CSOKONAI VITÉZ MIHÁLY

(1773-1805)

A debreceni világ messze volt a pest-budai világtól. A kálvinista cívisek a török időkben olyan sajátos függetlenséget valósítottak meg a maguk számára a magyar király, az erdélyi fejedelem és a szultán között, hogy némi kis túlzással városi köztársaságnak is tekinthetjük úgy másfél évszázadon át Debrecent. Ebből az önállóságból még sok minden megmaradt a XVIII. századra is: itt előrehaladottabb volt a polgárosodás, mint az ország nagy részében; Bécstől is távol éltek; itt - ritka kivételként - volt magyar nyelvű polgárság, amikor elérkezett a felvilágosodás híre és szelleme. Debrecen ellentmondásosan válaszolt rá. A cívisek kemény vallásossága, a gazdag polgár félelme minden változástól, a kálvinizmus szűkkeblű puritanizmusa. amely még a színházat is ártalmas hiúságnak tartja - ezek visszahúzó erők voltak. Viszont a polgári érdek a tudományok fejlődésére üdvös iskolakultuszt fejlesztett: a művelt elmék fogékonysága a haladó eszmékre, a diákok újat akarása s magának a városi polgárnak természetes antifeudalizmusa jó talaj volt az új kulturális igényekre. A méltán nagy hírű debreceni Kollégiumban a szinte mesés hírű Hatvani professzor már a hatvanas években a kor színvonalán álló fizikát tanít, nem sokkal később Budai Ézsaiás professzor már a felvilágosodás szellemében - meglepő tájékozottsággal - oktat történelmet, s ír kitűnő tankönyveket a világtörténelemből is, a magyar történelemből is. Linné akkori legmodernebb természetrajzára tudósok egész nemzedéke esküszik. Diószegi Sámuel, Földi János, Fazekas Mihály egymást is tanítva teremti meg a magyar nyelvű állattant és növénytant. E természettudósok közül Földi is, Fazekas is egyben költő. Földi egyszerre orvos, a verstan tudósa, otthona az új debreceni költészet középpontja; Fazekas idővel a Lúdas Matyi költője lesz. Ebben a körben nő fel a felvilágosodásból táplálkozó, majd a Martinovics-kor után új utak felé tájékozódó magyar irodalom legnagyobb lírikus költője: Csokonai Vitéz Mihály.

Egész élete harmincegy esztendő: 1773. november 17-től 1805. január 28-áig. E rövid idő alatt olyan gazdag, sokszínű és maradandó életművet hagyott hátra, hogy Vörösmartyig, Aranyig és Petőfiig sincs párja.

A Kollégium diákjaként kezd verselni, és már kamaszkorában tudomásul vett költő. Szomjazza a tudást, és szomjúságához példás kitartása és rendkívüli memóriája van. Mire elvégzi az iskolát, latinul, görögül, németül, franciául és olaszul tud, jártas kora irodalmában, filozófiájában, és tájékozott a természettudományokban. Egyszerre ragadja el a felvilágosodás haladó szelleme, a rokokó költészet kecsessége, az ókori latin és a XVII. századbeli francia klasszikusok pátosza. Ilyen műveltséggel és irodalmi megalapozottsággal fogadja magába a népköltészet hatását. És közben diákosan vidám örök tréfálkozó, életet szerető, nyughatatlan, mindent próbáló. Hamarosan kifejezője lesz az új, a polgárosodás felé néző haladó szellemnek. Már az otthon is errefelé irányította: apai nagyapja református prédikátor, apja felcser, vagyis sebészorvos, aki korai haláláig maga is tollforgató tudósféle, orvostudományi és történelmi szakkönyvek kéziratait hagyta hátra. A költő anyja cíviscsalád leánya. Művelt polgárok voltak a feudális Magyarország legpolgáribb városában.

A fiatal költő rendkívüli tehetségére hamar felfigyelt Földi János, verstanra oktatta, és hamarosan Csokonai lett Földi körének nemcsak legjelentékenyebb alakja, de legjobb verselője és legjobb elméleti versszakértője is. Azóta elmondhatjuk, hogy az egész magyar költészet egyik legjobb verselője. Bravúrosan kezeli a versformákat, és dallamosabbá tette a magyar nyelvet, mint bárki mindaddig. A formákkal is szüntelenül kísérletezett, újabb nyelvzenei lehetőségeket keresett és talált. Egészen József Attiláig nincs költőnk, aki oly sok versformával élt volna, mint Csokonai.

Földi után az irodalom új jelenségeire oly érzékeny Kazinczy fedezi fel. Kazinczy pártfogásával belekapcsolódik a felvilágosodás országos jelentőségű költészetébe. Versei eddig csak kéziratban terjedtek, de most már néhány megjelenik Kármán folyóiratában, az Urániában. Eszmevilága is a felvilágosodás haladó szándékait fejezi ki. De már megszólal kecses-dallamos szerelmi költészete. Túlzás nélkül állíthatjuk, hogy a világirodalom legnagyobb szerelmi költői közé tartozik, rangja semmivel sem kisebb, mint Catullusé, Petrarcáé vagy Baudelaire-é. Első szerelmének és ihletőjének regénye még méltó megírásra vár. Mesterének, Földinek ifjú feleségébe, Juliskába szerelmes, és nem is reménytelenül. A ragyogó és hűtlen asszony keservessé tette Földi János magánéletét. És különös tragédia az, amikor mester és nála sokkalta nagyobb tanítvány válik szerelmi vetélytárssá.

A Juliskához írt versek később a Lillához írt dalok kötetében jelentek meg, s az olvasó hajlandó úgy tekinteni, mintha valamennyi a híres későbbi szerelemhez szólna.

Csokonai előbb a Kollégium tanítványa volt, majd ugyanott lesz tanár. Kitűnő, korát meghaladó pedagógus volt. Új módszerei, főleg a személyes foglalkozás a diákokkal, ellenszenvet is vált ki idősebb tanártársaiból, de a Martinovics-mozgalomig mégis zavartalanul taníthat, írhatja verseit, készülhet nagyobb műveire. Erre az időre esnek első színjátékai is, köztük a kitűnő szatirikus vígjáték, a Tempefői. 1794-től egyre gyanúsabb a Kollégium tanárai előtt. És amikor kirobban a Martinovics-ügy, és Csokonai irodalmi barátját, pártfogóját, Kazinczyt is elfogják, majd elítélik - a Kollégiumban fegyelmit indítanak Csokonai ellen. A vád ugyan kizárólag a szabálytalan oktatási mód, de ez közismert volt már azelőtt is. Nyilván ez volt a kifogás. Csokonai elveszti állását. Nekiindul az országnak, hogy megélhessen és írhasson. Sok helyet bejár: volt Pesten is, elzarándokol Virág Benedekhez, meghallgatja tanácsait, majd Komáromba megy, amely, akárcsak Debrecen, a ritka polgárvárosok közé tartozik. Ott remél életlehetőséget. Ehelyett találkozik a nagy szerelemmel. Megismeri Vajda Juliannát, egy módos kereskedő leányát, akit verseiben Lilla néven halhatatlanná tett. A szerelem kezdetben reményteljes, csak azt kívánják, hogy szerezzen magának rendes foglalkozást. Ezért az első adandó alkalommal újra tanári állást vállal: Somogycsurgóra kerül helyettes tanárnak. De míg ő távol van, Lillát férjhez adják egy gazdag polgárhoz. Ez a csalódás ad érzelmet és alkalmat a gyönyörű szerelmi elégiákhoz. Ekkor keletkezik A Reményhez meg A tihanyi ekhóhoz.

Magányosan megy vissza Csurgóra tanítani. Életereje, életszeretete győzedelmeskedik. Csurgón írja későbbi vígjátékait, köztük legjobb színpadi művét, az Özvegy Karnyónét, ezt a mindmáig hatásos bohózatot. Ott írja vidám eposzát, a Dorottyát, amelyben szatíra, burleszkkomikum, népies hangvétel, csevegő elbeszélőkészség mesteri módon egyesül. A felvilágosodás politikai reményeinek vége, a szerelem boldogságreményének vége, az is kiderül, hogy a költőnek túl gyönge a tüdeje, de Csokonai nem hagyja magát: a bánatok közt ugyanolyan kemény lélekkel tart igényt az örömre és az egész emberiség boldogságára, mint ugyanebben az időben az olykor Magyarországon élő Beethoven.

Csokonai mindent meg tud írni, amit akar, de semmi sem sikerül neki, amit tervez. Idővel Csurgóra is megérkezik az a tanár, akit helyettesített, ő mehet tovább. Így jut vissza Debrecenbe, özvegy édesanyja házába. Töméntelen kézirata van, meglevő és készítendő műveiből húszkötetes gyűjteményt tervez, de hátralevő éveiben mindössze kettő jelenik meg: A tavasz című verseskötet és a Dorottya. A Lilla-dalok is nyomdába kerül, de ennek megjelenését már nem érte meg. Egy grófi temetésre őt hívták meg, hogy verses ünnepi búcsúztatót mondjon, erre az alkalomra írja utolsó művét, A lélek halhatatlanságáról szóló elmélkedő költeményt, amelyben szembesíti a különböző világnézeteket. Hajadonfővel olvassa fel a nagy művet a hideg téli időben a koporsó mellett. Meghűl, tüdőgyulladást kap, amelyet legyöngült szervezete már nem tud leküzdeni.

Halálakor még kevesen tudták, hogy a legnagyobbak közül való. A börtönből már kilépett Kazinczy sejtette, de például Kölcsey idegenkedett Csokonai népiességétől. A kortársak Kisfaludy Sándor felszínes költészetéért lelkesedtek. Később a diadalmas romantika elhomályosította emlékezetét, csak Petőfiék kezdték elismerni. De száz évnek kellett elmúlnia a halálától, amíg Ady és a Nyugat költői felfedezték benne a nagy elődöt, a nagy halhatatlant. Azóta neve és életműve már költészetünk első sorában fényeskedik.