A sok hazugság még bántja lelkem, Előtört minden, mit régen éreztem... A kínzó gyötrelem s a megaláztatás, Az a sok hamis kép és vallomás... Álomban éltem, s hittem ez az álom szép, Míg nem tudtam, minden összeomlott már rég... A dolgok csak csendben mentek tönkre, De a gyors hatása bennem él örökre, Minden egy perc alatt hullott darabjaira, S most csak lágy eső hullik hamvaira... Egy gyönyörű álom, mi rémálommá vált, Eltünt az is, ki mindig mellettem állt... Ébredésem újabb álom volt, De szívemben már csend honolt, Megnyugvást találtam végre Mellette, Kit szeretni fogok akkor is, ha az idő eljár felette...
Élet és Halál között lebegö síneken egyensúlyozok. Nem tudom, honnan jövök s hová tartok. Mindössze egy dologban vagyok biztos: Egyetlen rossz mozdulat és lezuhanok. A jéghideg fém talpamat égeti, Mintha sav marná a finom bört. Sebeim Súlyosak. Elmémben, akár a viharmadarak, Kérdések kergetik egymást. A válaszokat Csak Te adhatod. Kezeimmel markolom A Semmit. Úgy ölelném magamhoz Forró testedet. Őrangyalom voltál... De már csak magamra számíthatok. A szívem üres, minden kincsét Neked adtam. S töled cserébe mit kaptam? A lehetöséget a halálra. Kétségbeesve kapaszkodom az Élet selyemfonalába, Miközben a Halál körmeit a húsomba vájja. Akárha pengeélen táncolnék. Feladom a küzdelmet... Elég! A Halál leránt a Semmibe. Sötét van, nyugalom és síri csend. Szívem még örülten zakatol, s levegő után kapkodom. Utoljára még feldereng szépséges arcod, Mint igazgyöngyöt a kagylóhéj: körülölel illatod. Leheleted érzem börömön, mint megannyi tollpihe: Cirógatnak, babusgatnak. De pilláim nehezülnek. Tágult pupillákkal utolsókat pislogok, Majd beletörödöm a sorsomba: meghalok.
"Fiatal vagyok a halálhoz, de túl késő, hogy éljek, gyenge vagyok, hogy gyűlöljek, elég bátor ahhoz, hogy féljek. Börtön a test, de ha mégis szabadon szállhat a lélek én inkább meghalok, mint hogy álmok nélkül éljek"