Szépség és koldus

Előkelő csillag, idegen világban,
Meg kell tanulnod hinni a csodákban,
Szigorú etikett köti meg életed,
Még senkié sem jégbezárt kőszíved.

Homályos vándor, idegen világban,
Meg kell tanulnod hinni a csodákban,
Kolduló szegénység köti meg életed,
Még senkié sem jégbezárt kőszíved.

Büszke csillag, fényed lassan kihuny,
Az üres szív fájdalma sosem csitul,
Aranykalitkában nem élet az élet,
Ha nem éri szeretet, meghal a lélek.

Keserű vándor, világod homályba borul,
A sértett szív sokáig görcsbe szorul,
Éjsötét utakon nem élet az élet,
Világosság nélkül elsorvad a lélek.

Teli van a világ kutató árnyakkal,
Próbálnak repülni eltörött szárnyakkal,
Céltalan életükre nem találnak választ,
Talán csak egy messzi, látatlan világban.

Hervadó virág lép ki a hintóból,
Mint egy falfehér alak a sírboltból,
Halovány szoknyáját gyenge szél lebbenti,
Reá egy haló fa levelét pergeti.

Sorvadó alak pihen egy pad tövében,
Bíborszín rózsák nyugszanak ölében,
Szólni nem szól, tanítja az élet,
Rég nem reméli, hogy szólnak hozzá szépet.

A hamvadó táj régmúlt díszeit szórja,
Az igazi tavaszt semmi vissza nem hozza,
Halotti csöndben hogy születhet élet?
Egymást közel ekkor nem hozhat a végzet.

Halad a leány a park kopott útján,
Elmereng szürke, semmitmondó múltján,
Hirtelen meglátja a kuporgó alakot,
S a nagy kalap alól reátekintő arcot.

Örökérvényűként ég bele szívébe,
Az ifjú koldus sötét tekintete,
Olvasni lehet onnan nyomorult életét,
S megpillantani ott lobbanó szerelmét.

A leány csak néz remegő ajakkal,
A világért se tudna most bánni a szavakkal,
Az ifjú feláll, nézi a gyönge árnyat,
Kire már régtől az enyészet támadt.

S úgy szeretné forrón, örökké ölelni,
Megmaradt erejét a lányba lehelni,
Úgy szeretné űzni el az enyészet szellemét,
S el nem engedni meglelt szerelmét.

Hervadó virág! Mi lesz most teveled?
Már későn lelted meg éltető vizedet!
Körbe bolyongó árny! A sors tovább tanít?
Válnod kell a fénytől, mert különben megvakít!

A koldus kezében tart egy vörös rózsát,
A lánynak ezt, s ezzel szívét adja át,
Cserébe övé egy olyan pillantás,
Mit nem kapott még senki, s nem kap soha más.

Süvít egyre a szél, érkezik a hintó,
Belemar a szívbe az Elválás Kígyó,
Utoljára néznek most egymás szemébe,
Aztán visszalépnek a sanyarű életbe.

Halad a hintó, szokásos útján,
Repíti haza bánatos gazdáját,
Szépséges leány, nem hittél a csodákban,
Az Ő arcát látod majd sírig a rózsában.

Áll a koldus a hűvös szélben,
Szeme még mindig a messzeségbe réved,
Látja még az arcot, homály nem fedi még,
Az egyetlen, ami míg él, fényesen ég.

Szépség és koldus! A boldogság mivé lett?
Példátok erősíti sok ezer más lélek!
Ki tanít meg titeket hinni a csodákban?
Ki segít megélni egy gyilkos világban?

Mert teli van a világ kutató árnyakkal,
Próbálnak repülni eltörött szárnyakkal,
Céltalan életükre találhatnak választ,
Ha meg tudnak tanulni hinni a csodákban.