"Bánatodat érzem

Előttem fehér papír, ami
a szavakat várja türelmesen.
Körülöttem a világ megszűnik,
csak a szavak zsongnak csendesen.

Keresik a helyüket, a sort,
ami végre befogadja őket,
amikor suttogva, lassan, szépen,
fejemben elrendeződnek.

A szavak hatalma nagy.
Ölelnek, simogatnak és fájnak,
leírni őket csodás varázslat,
forróság, öröm... és bánat.

Neked írom e szavakat,
némán, elmerülve,
fülem hallja még hangodat,
szívemet megpendítve.

Szeretlek. És ez a szó minden,
ami lelkemet kitölti és ragyog,
leírom újra, leírom ezerszer,
szeretlek, szeretlek, szeretlek nagyon.

Szeretlek ősidőktől fogva,
mióta élet az élet,
mikor rád gondolok tudom,
Te vagy az, kivel mindig együtt élek.

Te vagy az erőm, az utam,
a jutalmam, a célom,
Te vagy a fényem, a vágyam,
az örömöm, az álmom.

De csendesedj szívem,
szólj halkabban dalom,
mert bánatodat érzem,
és ott azt nem hagyhatom.

Elűzni a fájdalmat
el tudom, úgy hiszem!
Leszek a pajzsod és erőd,
átadom szívem és hitem!

Adok kedvet és szerelmet,
örömet, jót, szeretetet,
hiszek benned, érzed?
áradj ki, öntsd hát ki a szíved!

Hallgass a szívedre!
Emlékszel? ezt mondtad,
Én rá hallgatok, benne elmerülve,
és téged mindig ott talállak.

Tudom, kicsit félsz a jövőtől.
Nem áltatom magam,
szíved kitöltik szeretteid, Ők.
Megértelek. Ők nekem is fontosak.

Amit adtál, az minden.
A végtelen szeretet, erő és bizalom.
Köszönöm neked, s ha most megölelhetnélek,
soha bele nem fáradna karom.

Számíthatsz rám mindig, szerelmem,
s ha egyszer meghalok,
várlak majd téged, várlak örökké ott,
hol csak Te vagy, és Én vagyok..."