FRANÇOIS VILLON (1431?—1463?) A lírai költészet egyik legkiemelkedőbb alakja, a francia irodalom múlhatatlan értéke, verseit fél évezred óta utánozzák, minden nyelvre fordítják, átdolgozzák és versengve hamisítják. Életművével fejezhetjük be a francia középkor kultúrtörténetét, de vele kezdhetjük a francia reneszánszot is. Még az életrajza is úgy hat, mintha egy leleményes anekdotakitaláló mesélgette volna úgy félezer évvel ezelőtt, vagy egy képtelenségekkel szórakoztató amerikai filmrendező találta volna ki a közelmúltban. Viszonylag hiteles adataiból egy valószínűtlenségeket halmozó történelmi kalandregényt lehetne írni rablóbandákkal és lovagi dalnokversenyekkel, bordélyházi gyönyörűségekkel és akasztófán lógó holttestekkel, áhítatos imaszövegekkel és kocsmai trágárságokkal. Az ötszáz év előtti párizsi élet fényei, sötétségei, maga az élet egésze kavarog halhatatlan „Végrendelet"-eiben (a Kis Testamentumban és főleg a Nagy Testamentumban) és halhatatlan balladáinak képáradatában. (De ne essék félreértés, a középkori francia költészetben nem azt a 14 soros versformát mondják szonettnek, amit megszoktunk az olasz eredetű, Petrarcaféle és a Shakespeare-féle angol szonettekben. A francia lovagdalnokok és korai reneszánsz költok balladái pedig három hosszabb és egy rövidebb versszakból álló lírai versek, amelyekben a szakaszok végső sorai azonosak — refrének — voltak, és a befejező kis szakasz ajánlás volt vagy egy pártfogó úrhoz vagy a dicsőített hölgyhöz. Tehát Villon balladáit se gondoljuk rövid, drámai elbeszélő költeményeknek, hanem fegyelmezett rímtechnikával felépített lírai verseknek.) Villon neve eredetileg nem is volt Villon: Montcorbier-ként született 1431-ben, abban az évben, amikor az angolok máglyára vitték a franciák hősnőjét, Jeanne d’Aarcot, s amikor már vége felé járt a százéves angol—francia háború. A lovagok váltakozó eredményű csatározásai után a francia parasztok, akiket csatára lelkesített Jeanne d’Arc, végül is kikergették Franciaországból a megszálló angolokat. Maga a hős leány áldozatul esett, de hamarosan az ország felszabadult. Az újszülött Montcorbier apja nemsokára meghalt, valószínűleg elesett a végső ütközetek valamelyikében. Az özvegy anya áhítatos, műveletlen asszony volt. Szegények is voltak, de bizonnyal igénye sem volt fia taníttatására. Ám a további életutat másfelé irányította az özvegyasszony rokona, Guillaume de Villon apát, aki művelt pap volt, és magára vállalta a gyermek neveltetését. Gyámja lett a fiúnak, korábban ő maga tanította, amikor pedig iskolássá érett, iskolába, majd felső iskolákba járatta. A leendő költő gyengéd szeretettel kapcsolódott mindvégig anyjához, de a tudós papot tartotta igazi atyjának, és az iskolákban már magát is Villonnak nevezte. Ezen a néven lett a híres párizsi egyetem hallgatója, ahol tudásra éhes, kitűnő tanulónak bizonyult és 21 éves korában elnyerte a doktori címet is. Az egyetemen sokfélét lehetett tanulni. Villon megismerte a keresztény filozófia mellett az ókori filozófusok tanításait is. Ennél fontosabb volt a számára, hogy elmélyülhetett az antik görög és latin irodalom remekeiben, közben a lovagok költészetét lelkesen szívta magába. Már ez időben is verselt, de ezeket a korai költeményeket nem ismerjük. Mire befejezte tanulmányait és írástudó számára való hivatalokat is vállalt, már az ifjúság körében költőnek számított. Hanem az egyetemi élet a tanulással az elzüllésre is alkalmat kínált. Az egyetemi ifjúság egy része otthonos volt a kocsmákban és a bordélyházakban. Többen a közveszélyes rablóbandákkal is kapcsolatban álltak. A féktelenségekre mindig hajlamos Villon hamarosan ismert alakká vált az éjszakai életben. 25 éves volt, amikor részt vett egy nagy verekedéssel végződő betörésben. Akiket közülük elfogtak, börtönbe is kerültek. O helyesebbnek látta elmenekülni Párizsból. Akkor írta első máig ismert költői remekművét, a „Hagyaték" című vallomást élete eddigi kalandjairól. Ennek a formája végrendelet. Ez divatos műfajta volt akkoriban. Mi régóta „Kis Testamentum"-nak nevezzük. Szatirikus hangütésű körkép a korról, amelyben élt. Ettől kezdve néhány évig távol tartotta magát Párizstól. Élt, ahogy tudott. Az írástudó ember különféle írásmunkákat kaphatott és sok helyütt szívesen hallgattak verseket is. Ezekben az években írta balladáinak java részét. Ezeket később beleépítette lírai betétként a nagy vallomásba, a „Nagy Testamentum"-ba. A szerelemtől a nyomorig változatos témavilágú ez a balladaköltészet. Már életében népszerűvé, sokfelé idézetté vált a máig is híres ballada a „Múlt idők szép asszonyai"-ról, amelynek refrénje évszázadok óta Európaszerte közmondás: „De hol van a tavalyi hó?" Ezekben a kóbor időkben került kapcsolatba a „Coquillard-ok" néven ismert rablóbandával. Magyarra „Kagylósok"-nak fordíthatjuk a coquillard szót. Régóta találgatják, hogy ez a „kagyló" egy jelvény volt-e. Vagy a rablóvezér neve? Egyesek azt állítják, hogy vörös haja volt, és Pierre volt a keresztneve. Lehet. De mindegy. Veszedelmes, szervezett rablóbanda volt. Villon nemegyszer vett részt betöréseikben is, verekedéseikben is, de közben úri otthonokban is szívesen látták, mert kezdett már országos hírű költő lenni. Minthogy a kor leghíresebb és legtekintélyesebb költője, a hosszú angol fogságból hazatért Charles d’Orléans herceg meghívta kastélyába, Blois-ba egy költő versenyre. Verselő nagyurak, dalnok lovagok közt sikeresen szerepelt az ágrólszakadt, csavargó életet élő költő. Talán meg is nyílt előtte az országos siker útja. Ekkor írta főművét, a „Nagy Testamentum"-ot, amelybe beleszőtte a legjobbaknak ítélt korábbi költeményeit is. A mi számunkra ez a nagy mű egyben utolsó költői alkotása. Könnyelműen visszatért Párizsba, és hamarosan belekeveredett egy utcai verekedésbe. Elfogták, és a városi bíróság mint visszaeső bunöst kötél általi halálra ítélte. Ez az akasztásos halál régóta kísértette, egyik legszebb balladája is az akasztottakról szól. Most nyilván tekintélyes urak, akik Blois óta személyesen is ismerhették, vagy olyan értő elméjűek, akik szerették verseit, közbenjárhattak, mert kegyelmet kapott, és mindössze tíz évre eltiltották a párizsi tartózkodástól. 1463 januárjában elhagyta a fővárost. És ezzel befejeződik életrajza. Nem tudjuk, mi lett vele, élt-e még sokáig ismeretlenül, vagy valahol mégis bűnbe esett, és kivégezték, ahogy ifjúkora óta várta. Vagy másképpen halt meg? Nem tudjuk, életrajza 1463-ban véget ér. Ekkor 32 éves volt. De a két „Testamentum"-mal és alig néhány kisebb költeménnyel — javarészt balladákkal — a világirodalom legnagyobb és legtöbbet utánzott lírai költője lett. Írtak róla verseket (a legszebbek egyikét Juhász Gyula „Ódon ballada" címmel), regényeket, a mi évszázadunkban filmeket is készítettek az életéről. Se szeri, se száma a róla szóló tanulmányoknak. No és saját művein kívül a hamisított Villon-művek olykor még népszerűbbek lettek. A német Bertolt Brecht és a magyar Faludy György Villon ihlette változatai valójában nem az ő művei, de ezek a jó költok a hamisítványokkal széles olvasóköröknek adtak és adnak egy Villon-hangulatot. És a szép költői hamisítás azóta, hogy a XVIII. században Macpherson a sohasem élt Osszián nevében őskelta hősénekeket hamisított, bocsánatos bűnnek és költői bravúrnak számít. Annyi bizonyos, hogy abban a fontos kultúrtörténeti pillanatban, amikor múlttá vált a középkor és a diadalmas reneszánsszal elkezdődött az európai újkor, François Villon nemcsak a francia irodalom, hanem az egész európai irodalmi kultúra legfőbb és legnagyobb hatású költője volt. Élőbb és életteljesebb, mint bárki kortársai közül